Ne csak őrizd

A leves, amely miatt majdnem kitört a világbéke

III. rész – Körlet · Részlet a 9. fejezetből · kb. 4 perc olvasás

Részlet a 9. fejezetből

A leves, amely miatt majdnem kitört a világbéke

A leves az emberiség egyik legveszélyesebben alábecsült találmánya.

Odakint a leves általában a főétel előtti békés felvezető. Az ember kanalazza, fújja, megállapítja, hogy forró, majd ennek ellenére megégeti vele a nyelvét, mert az emberi fejlődés bizonyos területeken látványosan megrekedt. A családi ebédeken a levesnek külön diplomáciai szerepe van. Amíg mindenki levest eszik, addig még van remény, hogy nem kerül szóba politika, örökség, rosszul sikerült házasság vagy az, hogy ki nem hívta fel a nagynénit húsvét óta.

A börtönben a leves egészen más természetű.

Ott a leves nem étel.
Ott a leves esemény.
Ott a leves mérleg.
Ott a leves igazságügyi szakértői kérdés.
Ott a levesben úszó tészta mennyisége alkalmas arra, hogy egy zárka közjogi berendezkedését megingassa.

Ezt civil ember nehezen érti meg.

A civil azt mondja:

– Ugyan már, egy kis tészta.

A körlet erre csak fáradtan ránéz, és megkérdezi:

– Maga dolgozott már zárt térben harminc ingerült emberrel ebéd előtt?

Mert ami odakint apróság, bent presztízs. Ami kint bosszúság, bent sérelem. Ami kint annyi, hogy „majd szedek még”, bent az lehet, hogy „engem itt semmibe vesznek, és ezt a világ előtt ki kell mondanom, különösen a második emeleti zárkasor hallótávolságán belül”.

Azon a napon a Kaktusz Körleten ebédosztás volt.

Az ebédosztás a körleten nem egyszerű logisztikai művelet. Nem arról szól, hogy étel érkezik, ember eszik, világ halad tovább. Az ebédosztás inkább olyan, mint egy mozgó népszavazás, ahol mindenki szavaz a saját adagjáról, a másik adagjáról, az edény tisztaságáról, a kenyér állagáról, a tea színéről és az univerzum igazságosságáról.

Aznap leves volt.

Tésztás.

Ez már önmagában is kockázati tényező. A tészta ugyanis látható. A látható dolgok pedig összehasonlíthatók. A főzelékben az ember legfeljebb gyanakszik, de a levesben a tészta ott úszik, mint apró bizonyíték az egyenlőség vagy annak hiánya mellett.

A zárkákat sorban kiszolgáltuk. A nap addig viszonylag rendben haladt. Ez persze a börtönben soha nem azt jelenti, hogy rendben is marad. Inkább azt, hogy a baj még készülődik valahol, csak nem szólt előre, mert neki sincs szolgálati fegyelme.

Aztán az egyik zárkánál megszólalt a hang.

– Főnök, ebben kevesebb a tészta.

Nem néztem azonnal fel.

Az ember egy idő után megtanulja, hogy bizonyos mondatoknál előbb levegőt kell venni. Nem mélyet, mert az már látványos lenne. Csak annyit, hogy a válasz ne abból az ösztönből szülessen, amelyik civilben azt mondaná: „és ezt most tényleg nekem kell eldöntenem?”

A fogvatartottat nevezzük Tésztakapitánynak.

Nem azért, mert haditengerészeti múltja volt, hanem mert aznap teljes erkölcsi flottát kívánt vízre bocsátani egy levesestálban. A zárkaajtóban állt, kezében az edény, arcán az a fajta felháborodás, amelyet az ember általában akkor lát, ha valaki úgy érzi, a történelem személyesen ellene fordult.

– Mi a probléma? – kérdeztem.

– Mondom, kevesebb a tészta.

– Kihez képest?

Ez hiba volt.

Ezt a kérdést nem azért nem szabad feltenni, mert nem jogos. Hanem azért, mert azonnal megnyitja az összehasonlító gasztronómiai alkotmányjog teljes tárházát.

– Hozzá képest – mutatott az egyik zárkatársára.

A másik fogvatartott reflexből a saját edénye fölé hajolt, mint aki hirtelen egy nagy vagyon birtokába jutott, és fél, hogy az állam lefoglalja.

– Nekem ugyanannyi van – mondta.

– Persze, mert te kaptad az enyémet is.

– Ne kezdjed már.

– Én kezdjem? Nézd meg!

– Mit nézzek rajta?

– Hát a tésztát!

Ezen a ponton a leves megszűnt leves lenni.

A zárkában mindenki figyelni kezdett. Az ételosztás pillanatok alatt átváltott közösségi vitafórummá. A kanál megállt a levegőben. A kenyér sorsa bizonytalanná vált. A zárkaajtó mögött pedig megjelent az a különös benti elektromosság, amikor mindenki érzi: ha ezt most nem kezeljük, akkor délutánra már senki nem fog emlékezni a levesre, csak arra, ki kinek mit mondott miatta.

– Elég – mondtam.

Tésztakapitány rám nézett.

– Főnök, engem ne nézzenek hülyének.

Ez a mondat a körleten gyakori. Valójában ritkán a konkrét helyzetről szól. Inkább arról, hogy az ember úgy érzi, valahol a rendszerben elveszett a maradék befolyása a saját élete felett, és most ezt egy levesesedény fölött próbálja visszavenni.

– Senki nem nézi annak – mondtam. – Üljön le, megkapta az adagját.

– De kevesebb.

– Az ételosztást folytatjuk.

– Nem fogom hagyni.

Na, itt már nem a tészta beszélt.

Hanem a játszma.

A körleten nagyon fontos felismerni, mikor vált át a panasz rendbontásba. A panasz önmagában kezelhető. Lehet jogos, lehet túlzó, lehet rossz hangnemben előadott, de még panasz. A rendbontás viszont már a körlet rendjét kezdi piszkálni. És ha egy zárka előtt, ebédosztás közben, több fogvatartott jelenlétében valaki nyíltan azt mondja, hogy „nem fogom hagyni”, akkor az már nem levesbetét, hanem szolgálati kérdés.

Megszakítottam az ételosztást.

Ez önmagában is jelzés. A körlet ilyenkor érti, hogy a helyzet súlyosabb lett. A tálalás megállt, a hangok halkultak, a zárka figyelt, a folyosó pedig már megint visszakérdezett:

„Na, most mi lesz?”

Tésztakapitányt néztem.

– Jöjjön ki a zárkából.

– Nem.

A történet a könyvben folytatódik.

A magyar kiadás hamarosan érkezik.

Az első kötetről