Sokáig oda jártam dolgozni, ahonnan mások mindenáron ki akartak jutni. Ez már önmagában is sajátos alap egy pályaválasztási tanácsadáshoz. Odabent aztán megtanultam, hogy a kulcs ajtót nyit, nem embert. Hogy a hangerő nem feltétlenül tekintély. És hogy amikor valaki azzal kezdi: „Főnök, csak egy percre…”, az ember lehetőleg ne tervezze meg előre a következő fél óráját.
A börtönről mindenkinek van elképzelése. Többnyire azoknak a leghatározottabb, akik még nem dolgoztak benne. Én nem egy újabb elképzelést szeretnék hozzátenni. Inkább elmesélem, milyen volt ott állni, amikor az elmélet találkozott a valósággal, és az elmélet udvariasan hátrébb lépett.
A Ne csak őrizd ebből a világból született. Megtörtént eseményekből, szolgálati tapasztalatokból, emberi helyzetekből. A nevek, a helyszínek és egyes részletek irodalmi formát kaptak: nem az a fontos, hogy felismerj valakit, hanem hogy megérts valamit abból, amit kívülről eltakar a fal.
Írok fogvatartottakról, kollégákról, a rendszer különös logikájáról — és magamról is. Mert meglehetősen kényelmes volna mindenki más esendőségét észrevenni, aztán a sajátomat gondosan kihagyni a kéziratból. Az egyenruha sok mindenre kötelez. Tévedhetetlenséget sajnos nem adnak hozzá.
A humort viszont megtartottam. Néha fekete. Néha illetlenül jókor érkezik. Néha csak addig nevetsz, amíg rá nem jössz, min is nevettél. Nem azért mesélek így, mert minden könnyű volt. Hanem mert nem minden nehéz dologról lehet kizárólag ünnepélyes arccal beszélni.
Nem szeretném megszerettetni veled a börtönt. Ennél azért barátságosabb szándékaim vannak. Azt szeretném, hogy mire becsukod a könyvet, a „smasszer” és a „rab” szó mögött arcokat is láss. Olyan embereket, akiken nevettél, akikre megharagudtál, akiket egy pillanatra megértettél — néha a saját meglepetésedre.
Én több évig jártam be ezekért a történetekért. Neked elég kinyitnod a könyvet.